Élménysétánk során a középkori konyhából egy lépcsőn juthatunk fel az emeletre, ahol a földszinti hatalmas tűzhely kürtője mellett asztalokat helyeztünk el. Itt lehet majd elfogyasztani a főzésbemutatók alkalmával készített ételeket, és ebben a helyiségben kerül sor a középkori gasztronómiával, a gyógy- és fűszernövényekkel kapcsolatos előadásokra. Az eseményeken a hely szűkössége miatt egyszerre csak mintegy 20-25 fő vehet részt, de igény szerinti gyakorisággal hirdetjük majd meg ezeket. A kellemes hangulatú, szárított növényektől illatozó szobában bemutatjuk egy középkori desztilláló készülék rekonstrukcióját is, mert nem maradhat ki a látványosságok sorából az „Aqua Reginae Hungarie” azaz a Magyar királyné vize sem. Méltán lehetünk büszkék erre az illatszerre, melyet a legrégibb parfümök között tartanak számon. Leírása egy padovai orvos, Johannes Praevotius 1656-ból való, Opera medica c. munkájában lelhető föl, egy megmosolyogtató legenda kíséretében. A szerző elmondja, hogy egy régi breviáriumban találta meg Erzsébet, magyar királyné saját kézírásával a receptet, mely szerint 3 rész négyszer párolt aqua vitae (élet vize), és két rész rozmaring (virága és levele) szükséges ahhoz a szerhez, melytől ő maga úgy megfiatalodott, hogy 72 éves korában feleségül kérte a lengyel király. Ha lehántjuk a történetről a mesés elemeket, marad a megmásíthatatlan tény, mely szerint valóban Nagy Lajos királyunk édesanyjához fűződik a rozmaringos gyógyír készítése. Tudjuk, hogy férjét, I. (Anjou) Károlyt élete utolsó éveiben annyira gyötörte a köszvény, hogy 1332-ben nápolyi útját is el kellett halasztania, kisebbik fiát, Endrét csak egy év múlva kísérte el, hogy a tervek szerint majd elfoglalja a nápolyi Anjou-k jogos örökségét. Az ő fájdalmainak enyhítésére született meg az oldat, mely ismerve a rozmaring jótékony tulajdonságát, hatásos is lehetett. A recept későbbi felfedezése után egy találékony olasz patikus narancsvirágot, fahéjat, és egyéb illatos adalékot kevert az alaphoz, így futott be a már parfümnek nevezhető Aqua Reginae Hungariae hatalmas karriert a hölgyek körében, és ma is „megillatozható” a franciaországi Versailles-ban 1990-ben létrehozott aromaarchívumban, az Osmotheque-ben. Azonban szeretnénk a férfi látogatóink érdeklődését is ébren tartani, ezért magának a lepárlásnak a történetével is foglalkozunk, melynek során leszámolva a tévhitekkel, a 13. századtól eljutunk a középkori élvezeti szeszfogyasztásig. A 16-18. századi „égett borok” borseprőből, rossznak minősített borból, majd törkölyből és gyümölcsből is készültek, a szilvapálinkát első ízben Thököly Imre említi 1684-ben. A kezdetben gyógyszernek tartott italt egyre nagyobb mértékben fogyasztották, és talán ma is érdemes megszívlelni egy középkori nürnbergi orvos sorait: „Mivel mindenki rákapott az aqua vitae ivására, szükséges lenne kinek-kinek észben tartania, mennyit engedhet meg magának belőle, és megtanulnia, hogy ha úriember módjára akar viselkedni, akkor teherbíróképessége szerint igyék.”