A Diósgyőri vár kaputornyaiban és a Kazamatában berendezett kiállítási helyszínek nem követelik meg a szigorú sorrendben való látogatást, hiszen témáik nem következnek egymásból. Lesz azonban lehetőség egy játékra is, amikor mindegyik enteriőrben várja a látogatókat valamilyen feladat. Ezek megoldásával érdemes lesz az a csapat vagy család, amelyik kíváncsiságát lépésről lépésre tudásra váltotta, a jól megérdemelt jutalomra. Erről azonban most még nem lebbentjük fel a fátylat!
Kihasználva minden alkalmas helyet, igyekeztünk olyan témákat is feldolgozni, melyek eddig nem kaptak teret, így egy félreeső, sötét kis szobában a középkori világítóeszközöket mutatjuk be. A feltárások során is előkerült számtalan alacsony peremű, egyetlen kiöntőszerű oldalcsúccsal ellátott agyagtálka: ezek voltak a mécsesek, melyekbe olajat töltöttek, és a kenderből való kanócot a kiöntőszájhoz húzva világítottak velük. Az olajütést külön mesterek művelték, egy 1419-ből származó oklevél megörökítette egy bizonyos Jacobus dictus Olajos, azaz Olajosnak mondott Jakab nevét, 1499-ben pedig Olajwerew, Olajverő Lukácsot említik. A 14. századtól azután a gyertya, legalábbis a tehetősebb háztartásokban, kiszorította a mécseseket. A méhviaszból gyakran szerzetesek és apácák készítettek gyertyákat, híresek voltak például a kassai szerzetesnők, akik gyönyörű díszekkel is ellátták termékeiket. Az olcsóbb faggyúgyertyákat a gyertyamártók mellett a mészároscéhek is gyártották „melléktermékként”, hiszen az alapanyag bőségesen rendelkezésükre állt. Természetesen bemutatjuk a gyertyatartók fából és fémből való példányait, az asztali, fali, és a talpakon álló változatokat. Nem maradhatnak ki a sorból a tűzgyújtó szerszámok sem: a csiholó acél, a kova és a tapló, utóbbit száraz gomba, moha, gyékény, de még az üröm bolyhos virága is pótolhatta. A fáklyákat lúcfenyőből állították elő, felhasználva a gyantát és az annak lepárlásával nyert szurkot. Sem eső, sem szél nem oltotta el ezt a világítóeszközt, ha egyszer meggyújtották. Azonban annyira füstölt és kormozott, hogy leginkább kültéren használták. Arról is vannak adataink, hogy nagy fémtálakban szurokdarabokat égetve próbálták eloszlatni eleink az éjszaka sötétjét, vagy a városok utcáin fémkosarakban elhelyezett, gyantás fenyőhasábok lángja lobogott. Végül itt sorakoznak a gyertya tartására szolgáló, fémből formált, átlyuggatott falú kézi lámpások, melyeket a későbbi korokban üveggel is elláttak. Ezek készítése komoly szaktudást és művészi érzéket is igényelt, külön szakma képviselőiként említik a mesterségek között a lámpakészítőket.