A Diósgyőri vár mintegy 300 éven át tartó lassú pusztulása már az első zálogos birtokos, Gyarmati Balassa Zsigmond építkezéseivel megkezdődött, hiszen ezek az építések már bontással jártak. Mentségére szolgáljon a nagyhatalmú uraságnak, hogy ő még nem ismerhette a műemlék fogalmát. A továbbiakban azonban az eső és a szél, a tűző nap és a fagy kevesebb kárt tett, mint az ember. Új sorozatunkban nyomon követjük a történéseket a Koronauradalom és az Erdőkincstár birtoklásán át egészen a régészeti feltárásokig, megemlítve újra a sors különös játékát: azon túl, hogy az egykori „királynék várának” legutolsó zálogos birtokosa is egy hölgy volt, Haller Sámuel özvegyének személyében, ez a hagyomány folytatódik majd az ásatások és a tudományos feldolgozás tekintetében is.
Az egymást követő zálogbirtokosok a vár állagával mit sem törődve csak az uradalomból kinyerhető hasznot tartották szem előtt. Az a bujdosó kuruc csapat, mely a csekélyszámú őrséget maga mellé állítva bevette magát a falak közé, már egy védelemre alkalmatlan várat foglalt el. Amikor válaszként megérkeztek Kassáról a császári csapatok, nem sok dolguk maradt: miután felégették a tetőt, vonulhattak is Ónod alá a további megtorló akcióra. Az 1673-ban bekövetkezett események után még utoljára sikerült Haller Sámuelnek úgy helyreállítania a várat, hogy családjával együtt benne lakhatott.
Személyében a második Haller Sámuelt tisztelhetjük, hiszen találkoztunk már hős elődjével, Diósgyőr egykori főkapitányával, aki 1643-ban életét is adta a vár védelmében. Halálán, mint mondják, még maga a nagyvezír is sajnálkozott, amikor hírül kapta, hogy „oly gonoszul, nem csatában”, hanem az egri törökök egy kis portyázó csapata által veszett el, alig 30 esztendősen. Egyetlen fia, György gyámság alá került, így szaporodott meg a diósgyőri uradalomra mindenféle okkal és indokkal, a Haller családdal valamiféle rokonság alapján jogot formálók száma. A hosszú ideig tartó pereskedés akkor kezdődött, amikor báró (második) Haller Sámuelt a kincstári birtokokat kezelő szepesi magyar kamara felszólította, hogy 1702. május 4-ig mutassa be a birtoklásának jogosságát igazoló iratokat. Miután ennek nem tudott eleget tenni, május 22-én lefoglalták az uradalom Hallerekhez tartozó részeit, és átadták a kamarának.
Borsod vármegye jegyzőkönyvei azonban tartalmaznak egy feljegyzést, mely szerint 1704. januárjában a Haller család még a várban tartózkodott: a férj éppen Kassára utazott, amikor a kurucok lefegyverezve az őrséget, meglepték az egyedül itt időző Haller Sámuelné, gróf Barkóczy Juliannát. Regénybe illő történet, ahogy a grófnő parasztruhát öltve a vizesárokba ugrik, ahol kivárja amíg baj nélkül elő nem jöhet. Hogy meddig tarthatott ez a „bújócska” nem tudni, egy biztos: a fennmaradt ábrázolások szerint az egykor mély vizesárok ekkorra már sekély, zsombékokkal tarkított mocsárrá változott. A család birtokpere még évtizedeken keresztül tartott, ám hiába hivatkoztak a Nyáry család révén nyert jogaikra, azokra a munkálatokra, melyeket a várban végeztek. 1715-ben ez a határozat született: „…a diósgyőri vár és fekvő jószágok birtokát, amelyeket különben a királyi fiscus a Haller család kezéből bíróilag vett át, mindkét részről helyezzék vissza abba az állapotba, melyben a legközelebb lecsillapított mozgalmak előtt volt s ugyanezt az ügyet törvényesen újból vizsgálják meg s a Haller özvegy bizonyítsa a bizonyítandókat.” Erre a bizonyításra azonban most, és a továbbiakban sem került sor. Mária Terézia 1755-ben még egyszer elzálogosítja az uradalmat gróf Grassalkovich Antalnak, mely aztán újra visszaszáll a kamarára.
A koronauradalom a már egyre romosabb várban használ még 12 helyiséget, ahol terményt és eszközöket tárolnak, de a majorsági központ Diósgyőrben közvetlenül a vár mellett alakul ki. Kertek, pincék, méhes és gyümölcsös van itt, az elővár (Huszárvár) omladozó épületei helyett azonban újak épülnek. Már egy 1722. évi vagyonleltárban olvasunk a „Provizori házról”, mely az uradalom központi épülete. A földszintje kőből épült, az emeleti része pedig fagerendákból. Fa volt bőven, hiszen az uradalom lassan felhagyva a majorsági gazdálkodással a bortermelés mellett egyre inkább az erdőgazdálkodást erősítette. Később az emeletet is kőből építik meg, az uradalom prefektusainak lakóházáról részletes alaprajz is fennmaradt az iratok között. Ez az épület ma is áll a Nagy Lajos király úton, a Petőfi Sándor Könyvtár kapott helyet benne. Ezen az útszakaszon, és a Vár utcában sétálva lépten-nyomon a koronauradalom egykori, mára megmaradt épületeivel találkozunk. Az uradalmi tömlöc, a lóistálló, a perceptor avagy a számtartó háza, a központi ispánság, a gabonafelügyelőség házának falán szerencsés esetben emléktábla jelzi, hogy megtartásra érdemes építészeti emlékkel van dolgunk. A koronauradalomnak 1775-ben 26 épülete volt Diósgyőrben, a még megmaradtakat azonban nem becsüljük meg eléggé. A vár melletti Déryné-ház, mely 1852-67 között itt élt híres lakójáról kapta nevét, egykor az uradalom vendégfogadójának épült, később alakították át lakóházzá. A vár körüli régészeti feltárások alkalmával elvégzett falkutatás bizonyította, amit már régen is sejtettünk: a Déryné-ház középkori alapokon, és a vár építőköveit felhasználva épült. Nem is lehetett ez másképp, miután a koronauradalom birtokába került rom falait az uradalmi prefektus bonttatta, kőbányának használta. Egyenes következtetés, hogy a fentebb említett épületekhez sem hozattak messze földről építőanyagot. 1746-ból való a legrészletesebb felsorolás egy Canonica Visitacióban a vár kápolnájáról és annak berendezéséről: középen Szűz Mária oltárt említenek, továbbá Szent György katona és mártír képét, az arkangyalok szobrait, az apostolok képeit, gyóntatószéket, egy fából való kórust, orgonát. Fennmaradt egy kevésbé ismert (és távlati képében nem pontos!) felmérése a várnak Johann Jung „Baumaister”-től 1775-ből, melyen szerepel a „Királynék fürdője” néven emlegetett épület felmérése is. Ebben az iratban mondják ki először, hogy a Diósgyőri vár rom! Egy évvel később hangzik el a „diósgyőri ócska kis templomban az utolsó könyörgést” és az egyházi felszereléseket átviszik a falu új templomába. Az élet ezzel teljesen megszűnik az elhagyott épületben, és a vár lassan felölti azt a képet, melyet a 19. század elejéről fennmaradt festmények, rajzok mutatnak.