Napillatú bükki szél suhan be a boltíves terembe, amikor kitárul az ólomüveges ablak: fényben tündököl a hegyoldal, a fehér sziklák alatt megcsillan a várárok vize. Kinyílik a vasveretes ajtószárny, és Aragóniai Beatrix kilép a várudvar loggiájára, majd jobbra indul, a kápolna oratóriuma felé, a reggeli misehallgatásra. A kápolna ajtajában a cremonai ifjú, Bernardino Monelli várja, és utat nyit úrnője előtt, aki kegyes mosollyal fogadja várnagyának hódolatát. Népes olasz kíséret veszi körül a királynét, aki ugyan megfogadva nevelőjének bölcs tanácsát,
hamar megbarátkozott a magyar nyelvvel, mégis jólesik hallania az otthoni szót.
A kápolna mérműves ablakain is beszökik a reggeli napfény, és ettől a sugárzástól különös szépségben ragyog föl a fehérmárvány oltár, a neves szobrász, Giovanni Dalmata alkotása. Közepén a Madonna ül a gyermekkel, tőlük jobbra és balra Alexandriai Szent Katalin és Szent Lucia finoman vésett domborműve látható. A szentek viselete meglepően hasonlít az övére: szinte látni a színeket, a szövetet, a selymet, a fémszállal dúsan hímzett mellénykét, az ékkövekkel díszített nyakkivágást, a finom veretű indadíszes csatot, a ruhára boruló redőzött köpenyt, a hajfonatokat, a lágy szövésű fátylat és a fejéket.
Térdet hajtva imádkozik a királyné, majd szemeit Szent Katalinra emelve halkan elmormol egy fohászt, gyermekáldást kérve…
A ceremónia végeztével sietősre fogja lépteit, hiszen várja már a lovászmester a királylépcső aljában, úrnője díszesen felkantározott lovát vezetve. A felséges asszony nyeregbe száll, és kíséretével megindul a falszorosban a déli kapu irányába. A felvonóhidat már leeresztették, a lovak végigdobognak a tölgyfa padozaton. A vizesárkon túl már csahol a kopófalka, köztük három solymász is ott ül a lován, a fegyverhordozók kezében íjak, vadászgerelyek, tőrök csörögnek.
A kis csapat könnyű vágtába fog, majd az erdő alján jobbra fordulva porzik el a királyi vadaskert felé.