Ó, azok a csodálatos középkori ruhák, milyen nagyszerű érzés lehetett ezekben járni – sóhajtanak fel a látogatók a falon elhelyezett képtáblák ábrázolásai, és a valóságosan megjelenített női viseletek láttán. Ám a következő mondat rögtön az, hogy „…de hogyan tisztították ezeket? „- hiszen a drága, arannyal átszőtt velencei brokátot, a bársonyt és a gyapjúkelmét nem lehetett kimosni! Egy olyan műhelyt rendeztünk be a következő kiállítási helyszínünkön, melyben összegyűjtöttünk minden fontos tevékenységet, mely a textilneművel kapcsolatos, egészen a készítéstől kezdve. Egy 15. századi ábrázolás alapján rekonstruáltuk a két lábra támaszkodó, ferdén álló mosódeszkát és a mosófát, maga az ábrázolás pedig a mosódeszkába gravírozva jelenik meg. Előtte egy nagy vesszőkosárban vászon kendők hevernek, melyeket ha kiemelünk, 1-1 jellegzetes ruhadarab rajzát látjuk rajtuk: gatya és ing, hosszú női alsóruha, harisnya, kötény, vászon sapka, mindaz, ami a mosóasszony kezébe kerül, ha beszennyeződik. Ám nem csak vászonból készültek az öltözék részei! A falon 10-10 tapintható textilminta mutatja be a köznép visszafogottabb, és az urak élénkebb színű ruházatának anyagát. Vásznat és gyapjút viseltek mindkét társadalmi réteg képviselői, ám ezek kidolgozása és finomsága igen távol esett egymástól. Nyers kender- és lenvászonból, durva gyapjúposztóból készült a szegények gúnyája, az utóbbit a természetben megtalálható növényekkel festették meg. Gyöngyvirág levele, szilvafa kérge adta a barna színt, a bodzabogyó és a festő csülleng a kéket, a festő buzér és a berzsenyfa barnásvörös színt eredményezett, olvashatjuk az anyagminták mellett. Az urak alsó ruházatát fehérített, finom lenvászonból, és egészen finomra szőtt patyolatból szabták, a skarlátposztó pedig a híres flandriai takácsok műhelyéből érkezett. A színek élénkek és ragyogóak, a sáfrány- és indigókék posztó mellett ott látjuk a királykék, bordó és élénkzöld pamutbársonyt, a mintás brokátot. És hogyan tisztították az ezekből készült pompás darabokat? Egy nagy adag friss fűrészpor és egy dörzskefe adja meg a választ. Egy szabóasztalon éppen női ruha készül, az olló és a gyűszű mellett a különféle öltésmintákat is láthatjuk 1-1 anyagdarabon, az asztal felett lévő rúdon átvetve pedig a félig kész, kézzel varrott ruha lóg. A női divat a középkorban sem ismert határokat, egész Európában elterjedt a keményített, fodros főkötő, a „kruseller” viselete. Lépésről lépésre tanulmányozhatjuk ennek az igen munkaigényes divatcikknek az elkészítését, és ha időnk és kedvünk engedi, leülhetünk a háromlábú kisszékre a kártyaszövő kerethez, és kipróbálhatjuk, hogyan készül a színes szövött szalag. Egy falitábláról megtudhatjuk, hogyan készült a mosószappan és a lúg, a kötélre akasztott lepedőkre pedig különféle, a textillel kapcsolatos mesterségek képviselőinek középkori ábrázolásait nyomtattuk. És hogy teljesen a középkorban érezzük magunkat, arról a helyiség végében vetített képként megjelenő mosónő gondoskodik:
„Az a sok keszkenő meg főkötő! Minden hölgynek külön kikeményíteni, csak győzzem erővel, de nemhiába vagyok királyi mosónő! Még szerencse, hogy a lepedőkkel és asztali holmikkal nem én vesződőm. Az úri fehérnemű az igazi, a patyolat ingecskék, hímzett mellyesek… ezeket hideg vízzel szépen átszappanozom a tekenyőben. Nem is marja úgy szét a kezemet, mint a lúg lánykoromban, mikor még nem ilyen finom holmikkal bántam. A teregetés, a fával mángorlás, a forró kővel simítgatás, bizony elég volt belőle. A jó Isten úgy rendelte, hogy a kezem ügyessége fordítsa jóra a sorsomat. Itt majdhogy a varróasszonyokkal egy becsületem vagyon, hiszen rajtam múlik, meddig marad épségben mit gyertyák fénye mellett hosszasan öltögettek, hogy nem fakul gyorsan a színe a kelméknek, bár színes lesz az öblítővíz minden alkalommal, hiába öntök ecetet is az utolsó lébe. Végül, ha az úrnő úgy óhajtja, újra megfestik a köntösöket jó erős levekben, de ez már nem az én dolgom lészen.”