Azt már megtudtuk, hogy volt dolga bőven a vízhordóknak, ha csak a szomját kívánta oltani a vár népe, nem beszélve az egyéb vízigényes tevékenységekről. Hogy az éhségüket mivel csillapították, milyen étkeket szolgáltak fel a királyi lakomákon, azt majd elmeséljük a középkori konyha helyiségében. Ám honnan került a várba az a sokféle alapanyag, ami a napi ellátást, de a királyi tartózkodások idején a hallatlan bőséget is biztosította? Hol dolgozták fel ezeket, és hogyan raktározták? Egy, a helyiség közepét uraló terepasztal ad hangos választ ezekre a kérdésekre. A Diósgyőri vár tágabb környezetének látjuk hű domborzati képét, a vetített tartalmak pedig ennek az asztalnak a szélén jelennek meg. „Minden van, ha kenyér van!” tartja a mondás, a 14. századi Magyarországon pedig a gabonában nem volt hiány. A Nyugat-Európát sártengerré változtató esőzések, és a járványok is elkerülték a Kárpát-medencét. Az elültetett magnak már a három-négyszeresét is betakaríthatták, jó esztendőben 2-3 m₂ termőterület adott ki 1 kg lisztet. (Ma ugyanott 5 kg is megterem.) A Diósgyőri várbirtok jó termőföldekkel rendelkezett. A beszolgáltatott gabonát nem kellett messzire vinni őrletni, hiszen közvetlenül a vár mellett, a vizesárok keleti gátjánál is volt egy malom, de számtalan malomkereket forgatott a közelben a Szinva patak. A nagyjából 25 dekányi cipók inkább az urak asztalára kerültek, búza és rozskenyerek is sültek a konyha melletti sütőházban. A szegény nép a gabonatörekből készült kásaféléket fogyasztotta. Megismerkedünk a véka, a köböl mértékegységekkel, de az is kiderül, mit jelentett, ha valaki „megkapta a keperészét”. Melyik húsfélét tartották a legértékesebbnek, milyen állatok csontjai kerültek elő a feltárások során? Sózással és füstöléssel tartósítottak, de vannak adataink a vár környékén lévő jégvermekről is. A vársíkon túli majorságban aprójószágot tartottak, de itt volt az uraság méhese is. A várbirtokról szállított, fahordókba tömködött túrót, a vajat és a nagy, kerek sajtokat a pincékben tárolták. A napjainkig élő „Kőkert” elnevezés a gyümölcsöskertek emlékét őrzi, ahol a dió mellett alma, körte, birs, cseresznye, naspolya, mogyórófa virult. Mára csak a leírások őrizték meg a Boldogasszony almáját, a darás, a paszaman, muskatal, és a nevében is jóízű bonaburuttya nevét, valódi zamatjuk már örökre elillant. A mindennapi főzéshez szükséges zöldségek, valamint a zöld fűszernövények is megtermettek a veteményeskertben, a télire eltett száraz hüvelyesek, a bab és a borsó, a hagyma és a káposzta a távolabbi birtokrészekről érkezett. Középkori szőlőfajtáink nevei felidézik a régmúlt sokféle borának zamatát: ágosfark, berkenyelevelű, cudarszőlő, zöld hajnos…A vár birtokosának mustban és borban is volt járandósága. Egy 1524-ből való adat szerint ekkor rossz volt a termés, így a bordézsma mindössze 4-5 közepes hordót tett ki Diósgyőrből, 12 hordónyit Miskolcról, Varbóvölgye öt településéről pedig mindössze 5-6 hordó érkezett. A vár körüli nagy erdőség bőven biztosította a tüzelőt a palota emeleti helyiségeinek nagy kályhái, a konyha és a sütőház számára, de ne feledkezzünk meg a kaszálók fontosságáról sem, ahonnan szénát gyűjtöttek az állatok számára. Mekkora volt egy gönci hordó? Hányféle akó létezett? Hogy nézett ki a szuszék? Ha már mindennel tisztában leszünk, elolvashatjuk a feliratot: FONTOLD MEG, ÉS LATOLGASS! A nyelvi leleménnyel közzétett felhívás arra sarkall, hogy a két tányéros mérleg segítségével ismerjük meg a fontot és a latot, az egykori súlymértékeket. Ha még mindig dolgozik a látogatókban a kíváncsiság, megtudhatják, mennyit nyom a latban egy telefon, egy kulcs, vagy bármely tárgy a zsebekből.