Nem is kell sokat gondolkodnom, lenne-e kedvesebb helyem, mint a mi jó öreg Várkápolnánk. Nemcsak azért, mert itt olykor-olykor szívemnek kedves énekszó is fölcsendül, de mert a Gondviseléssel való kapcsolat oly fontos lehet egy művészember életében. Mindig ide jövök, ha a lelkem megnyugvást keres. Sokszor csak nézem az oltárt, hátrább az oltárszekrényben –ahol mindig ég az örökmécs- tudom, ott van Krisztus Urunk, és gyakran jut eszembe Szent Pál apostol galátziabeliekhez írt leveléből : „ De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, szelídség, mértékletesség.”(Gal. 5.22.) És akkor még nem említettem az egykori pálosok faragta csodás szobrunkat, a holdsarlón álló Diósgyőri Madonnát, mely műremek előtt mindig megdöbbenve állok. Ha netán a kedves olvasó azt hiszi, hogy a művészetnek az volt a feladata, mint manapság, talán jó nyomon jár, de csak részben. Mert általánosságban véve elmondható, hogy a műalkotás díszíti a templomot és emlékezteti a hívőt, olyan dolgot fejezve ki, melyet szóban nem lehet elmondani. De talán a legfontosabb, hogy okít, hiszen a szentbeszédet halló, olvasni nem tudó hívek általa tanulhatnak. A vallásosság átjárta a középkort, ami süt ezekből a kövekből is.
