Színes középkori ábrázolások uralják azoknak a tablóknak a felületét, melyeken a látogatók gyakori kérdéseire adunk választ: hol tárolták az élelmet, hol voltak a vár raktárhelyiségei? Hol tartották a fegyvereket? Hol őrizték az értékeket? Legvégül eljutunk addig, hogy kik gondoskodtak ennek a hatalmas épületnek a karbantartásáról, és az egyáltalán nem mellékes kérdésig: mit kezdtek elődeink a szeméttel? Az illusztrált kódexek gazdag világában mindenre megtaláljuk a választ, és ha nem is magyar földön születtek ezek, nyilvánvalóan ugyanúgy zajlott az élet Nagy Lajos király európai hírű udvarában is, mint a korabeli olasz, francia és német földön. Az első tablón a tartós élelemről esik szó. A várbirtok szántóföldjeiről cséplés után szállították a vár melletti magtárakba a termést, és mivel korábban már találkoztunk a vár ellátásának bemutatásával az egyik kaputorony kiállítási helyiségében, reményeink szerint mindenki tisztában van a kilenced és a tized fogalmával, valamint a középkori mértékegységekkel is! A beszolgáltatott gabonából mindig csak annyit őrlettek, amennyire szükség volt. A Szinva-patakon működő közeli malmokból elhozott lisztet igyekeztek száraz helyen, a konyhán és a sütőházban tárolni. A nyugati szárny alatti két helyiségből álló, hatalmas pincét a bornak tartották fenn, az eredeti lépcsőkön ma is jól látható a mélyedés, amelyet a hordók legurításánál alkalmazott fa szerkezet vájt a kőbe. A palotaszárnyak magas, ácsolt tetőzete alatt jó helye volt a szalonnának és a füstöléssel tartósított húsoknak. Ha nem fogytak el addig, mire melegre váltott az idő, a maradékot a tornyok alatti hűs pincékbe vitték. A napon alaposan megszárított babot, borsót és lencsét az északi oldal nyitott csarnoka mögötti helyiségekben tartották, és itt állt hordókban a savanyított káposzta, és a sózott hal is.
A szezonális és friss élelmiszerek közül a vaj, a túró és a sajt rendszeresen érkezett az uradalom falvaiból. A tornyok alatti ablaktalan, hűvös helyiségek, valamint az alattuk meghúzódó pincék igen alkalmas raktárként szolgáltak. Konyhatechnikai érdekesség, hogy a királyi szakácsok nem szívesen használták ételeikhez a tejet, inkább mandulatejjel helyettesítették. A mindennapi főzéshez szükséges zöldfűszerek, mint a kapor, lestyán, petrezselyem a virágoskertekben nőttek, illatos társaik, a kakukkfű és a rozmaring, zsálya társaságában. Oláh Miklós történetíró még a 17. században is emlegeti a vár körüli gyümölcsöskerteket, melyek a pálos szerzetesek kertészeti tevékenysége nyomán bőséges termést adtak. A gyümölcsöket aszalványként (aszú meggy, alma és körte!) használták fel a téli időszakban, illetve ecetet is készítettek belőlük. A 16. századi inventáriumok az uraság szőlője mellett említik a méhest, melyre nagy szükség volt, hiszen a széles körben még nem használt cukor helyett a méz adta az ételek édességét. A feljegyzések szerint jégvermeket is ástak, ahol a friss húsokat romlatlanul tarthatták egy ideig. Végül a vár keleti oldalán lévő halastó természetes tárolóhelye volt annak az élelmiszernek, melyet a középkor embere nagy bőséggel fogyasztott, már csak a böjtös napok nagy száma miatt is. Bizony mondom, bizonyos szemszögből nézve szinte egészségesebben éltünk pár száz éve, mint napjainkban…